Egy galaktikus utazó bolyongása

Kocsik András: „Az egyetemi campusok parkjaiban a legbiztonságosabb aludni”

Kocsik András lassan 10 éve tanít angolt a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, mégsem tartja magát nyelvtanárnak. Saját meghatározása szerint az „Egy Energia” kis spirálja ő, egy galaktikus utazó. Szerintem egy igazi polihisztor: színészkedik, zenél, filmet készít, rádiózik, bulikat szervez, és utazik. Sokat…

Hogyan alakult ki nálad az utazás iránti szenvedély?

- Én Romániában nőttem fel a Ceausescu-rezsim alatt. Nagyapám utazásairól mítoszok keringtek: állítólag elindult egy karika sajttal és egy kiló kenyérrel a Sorbonne-ra tanulni, később Kanadát is megjárta, a legendás Greyhound busszal. A magyar televízión keresztül láttuk a világot, de be voltunk zárva. Én pedig úgy éreztem, hogy akármilyen kis magyar faluban szívesebben élnék, mint Romániában. Bár akkoriban akárki lelkiismeret-furdalás nélkül dobbantott volna. Én akár a zöldhatáron is átszöktem volna, ha nincs más lehetőségem. De felvettek a szegedi egyetemre, így átjöhettem. Az elsők között voltam Aradon, akik útlevelet kaptak.

Mikor jutottál el először messzebbre?

- Egy tanárom Londonba készült egy konferenciára, és elhívott magával. Párizsban kiderült, hogy a némi hátsószándéktól vezérelten vitt el magával. Onnantól kezdve nekem az egész út gyomorgörcsben telt. Nem annyira külföldről szólt, mint erről a helyzetről. Persze azért adott egy betekintést Nyugat-Európába. A nagy nincstelenségben nekem Nyugat-Európa csak a pénzt, a márkás cuccokat jelentette- a kultúra nem érdekelt túlságosan. Angliában viszont hamar csömöröm lett. Rájöttem, hogy nincs szükségem ilyenekre: a drága cipőtől nem leszek jobb futó.

És akkor melyik volt az első igazi utazásod?

- Következő nyáron állást kaptam az Egyesült Államokban, egy táborban. Rögtön megfogott az emberek sokszínűsége. Minden pillanatban meg kellett hogy csípjem magam: nem hittem el, hogy tényleg eljutottam Amerikába. És hogy sikerült nagyapám nyomdokaiba lépnem: New Yorkból egy Greyhound busszal utaztam Vermontba. A táborban ijesztően puritánok voltak a körülmények. Ráadásul csupa olyan dolgot kellett megtanítanom a gyerekeknek, amit én is akkor lestem el: úszni, fát vágni, tüzet rakni, túlélni több napig a vadonban… Viszont ott kaptam rá igazán a túrázásra, előtte hülyeségnek tartottam.

Később hogyan hasznosítottad ezeket az ismereteket?

- Jól jött sok minden, amit tanultam, hiszen a tábor után végigstoppoltam Amerikát. Az akkori barátnőm az ország átellenes felében lakott. Sajnáltam a pénzt buszra, és gondoltam, többet látok, ha stoppal megyek. Persze mindenki próbált lebeszélni. Az Egyesült Államokról tudni kell, hogy ott a hetvenes években stoppoltak utoljára, és ma sok államban tiltják is. Az első napom teljes kudarc volt, senki nem vett fel a zuhogó esőben. De később egész jól boldogultam. Bárki bármit mond, Amerikában könnyű stoppolni. A legtöbbet Texasban kellett várnom, ott 6 órát álltam az út mellett. Összehasonlítva Európával, ez jónak számít: Sevillában egyszer egy egész napot várnom kellett.

- Sok érdekességgel találkoztál útközben?

- Persze, hiszen több ezer emberrel találkoztam, mire átszeltem az országot. Sok ex-hippi állt meg nosztalgiából, de összefutottam a rendőrség elől menekülő arab gengszterekkel is. Eljutottam indián rezervátumokba, ami különösen nagy élményt jelentett. Winettou gyerekkori hősöm volt, később pedig rám ragasztották az „Indián” becenevet. Megismerkedtem különböző vallási felekezetekkel: a legérdekesebb a hutterita közösség volt, akik az ámisokhoz hasonlóan nagyon egyszerű körülmények között élnek. Gyakran befogadtak éjszakára, de legtöbbször kinn aludtam a szabad ég alatt. Csak arra kellett vigyáznom, hogy olyan helyen ágyazzak meg, ahol nem találnak rám sem a rendőrök, sem a helyi hobók…és lehetőleg a vadállatok sem. Ebből a szempontból az egyetemi campusok parkjai váltak be legjobban.

Mennyire változtatott meg ez a sok kaland?

- Hihetetlen önbizalomra tettem szert ezután a „hardcore” beavatás után. Azért a második amerikai utam alkalmával már kocsit béreltünk: jogsi helyett magyar diákigazolvánnyal vezettem le 30 000 kilométert. Itthon nem is tudtam vezetni, szóval egyből a mélyvízbe…

Útközben naplót írtál. Kezdesz valamit ezekkel a stoppos sztorikkal?

- Ki kell írnom az egészet magamból. Nemrég jött az ötlet, hogy kiadom. Mivel ha valaki elmesélné nekem ezeket a történeteket, érdekesnek tartanám. Néhány hónapja dolgozom rajta, és már majdnem kész az első változat. Ebből sokkal többet lehet majd megtudni Amerikáról, mint bármelyik útikönyvből.

Neked mit jelent az utazás, miért érdemes világot látni?

- Az utazás a szabadság keresésének a legjobb útja. Szabadság alatt a saját félelmeidtől való szabadulást értem. A hétköznapi mókuskerék tulajdonképpen egy kényelmes dolog. Itthon minden nap ugyanúgy zajlik, míg utazás közben soha nem mész ugyanarra, soha nem találkozol ugyanazokkal az emberekkel. Ezek az élmények mind tágítják a sztereotípiáktól hemzsegő elménket. A stoppolás a türelemről szól. Ilyenkor szembesülsz magaddal extrém szituációban is. Megismered az igazi éhséget, a szomjúságot…engem már nem zavarnak az olyan csip-csup dolgok mint az eső vagy a meleg. Rájöttem, hogy mindez csak a képzeletünk szüleménye!

uttam